2012. november 4., vasárnap

A napszemű Pippa Kenn – 2.

(A prológus itt elérhető, az első fejezet pedig itt.)


Gage Mack

Irtó nagy szerencsénk volt a teliholddal. Elég fény szűrődött be a fák közé, hogy ne rohanjunk neki a törzseknek, és ne bukjunk orra a satnya bokrokban, görbe gyökerekben. Már csak egy üldözött minket. Lövés dördült. Féltem, hogy a hang hozzánk csalja a környék összes dögét.
– Mellé! – zihálta Ruben mögöttem.
Szúrt a tüdőm a futástól, és egy lélegzetet sem akartam beszédre pazarolni. A vészhelyzet esetére tartogatott, utolsó táram után nyúltam. Helyére kattintottam, hátrafordultam és céloztam.
Ruben megelőzött. Megvetette a lábát a sápadt előtt, és minden erejét beleadva lesújtott a szamurájkardjával. Levágta a szörnyeteg karját, átvágta a szívét. Az élettelen test a lába elé zuhant. Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
– Jól vagy, öcskös? – kérdeztem levegő után kapkodva. Ruben a karját vizsgálgatta, a sok hófehér heg között, ott volt egy friss, rozsdabarna karmolás. Idővel kifakul majd és olyan lesz, mint a többi. Egyel több vagy kevesebb, mit sem számított.
– Semmiség – válaszolta a szokásos lazasággal, amiért legszívesebben bemostam volna neki. Leszakított egy marék falevelet, hogy megtisztítsa a pengét. – Megúszom egy kis hőemelkedéssel.
– Remek – morogtam.
A térdemre támaszkodtam, nehezen csillapodott a légzésem. Ruben motyogott magában valamit. Soha nem tudta befogni, mintha elcseszett géneket örökölt volna, melyek arra késztették, hogy örökké jártassa a száját. Ha tudna hallgatni, sokkal kevesebb sápadt támadásban lett volna eddig részünk.
– Megvannak a cuccaid? – sóhajtottam.
Talán minden egyszerűbb lett volna Ruben nélkül, mégsem cseréltem volna el az öcsémet magányos csendre, félelem és sápadtmarások nélküli életre, még ha apa halála után fenyegetőztem is ilyesmivel. Öt évvel voltam idősebb nála. Tizenkilenc évesen talán én is ekkora idióta voltam.
– Elfogyott az összes töltényem. – Ruben pocsék lövész volt, íjjal pedig még a pisztolynál is rosszabbul lőtt. Két hete rengeteg lőszert találtunk egy jó állapotban megmaradt házban. Felfrissítettük a készletünket, de így is több láda töltényt voltunk kénytelenek hátrahagyni. Most jól jöttek volna. – De legjobban azt a félig kész nyulat sajnálom.
Hát igen, a friss kajának persze annyi. Jó ideje futottunk, nem láttam értelmét, hogy az éjszaka második felét a korábbi táborhely keresgélésével, vagy vadászattal és sütögetéssel töltsük.
– Ja, azt én is – válaszoltam.
Nem is értettem, hogy egy fehér nyúl hogy maradhatott ennyi ideig életben. A hús már pirult, amikor a sápadtak rajtunk ütöttek. Nem sokkal az után jelentek meg, hogy Ruben percekig teli torokból röhögött egy idióta, ősrégi történeten. Teljes felszerelésben izzadtunk a tűz mellett, amikor kiszúrtuk az első dögöt. Homokot rugdaltunk a tűzre, Ruben eszelősen röhögni kezdett, mint mindig, ha húzós helyzetbe kerültünk. Mindegy. Ők halottak voltak, mi pedig éltünk. Egy újabb pont a Mack fivéreknek.
Leültem a földre, a hátizsákomból előhúztam a kulacsomat, és nagyot kortyoltam az állott vízből. Amint elmúlt a veszély, Ruben egyből zsebre vágta a kezét.
– Ez egy köztes erdő – állapította meg, és egy rúgással felverte a száraz port. – Itt már inkább halott a föld.
A vörös fák mérgét messzire hordja a szél, előkészíti a terepet a terjeszkedő erdőségnek. A köztes erdőkben gyér volt az aljnövényzet és kevesebb az állatfaj; előbb-utóbb pedig a vörös levelű magoncok is meg fognak jelenni.
– A Vörös erdő még messze van. És soha nem érjük el, ha nem fogod be a szádat. A folytonos pofázással idecsalsz minden rohadt dögöt.
Hosszú út várt még ránk. Nem mondtam Rubennek, de valószínűleg meg kell kerülnünk az egész Vörös erdőt. Az első fákat a miegeni génközpontban tervezték, mérgüket tömegpusztító fegyvernek szánták. A világvége után ahelyett, hogy elpusztultak volna egy eldugott laborban, terjeszkedni kezdtek. A mára óriási erdő súlyos mérgezést hozott a vidékre, kiszorította a többi növényt, megölte az állatokat.
A fennmaradt történetek szerint az erdőségben menedékhelyek voltak, ahol a vándorok megpihenhettek, élelemhez és vízhez juthattak. Ruben apró, zöld oázisoknak képzelte ezeket a helyeket, de szerintem nem voltak többek színes hazugságoknál. Nem bíztam a régi mesékben annyira, mint Ruben.
Nem válaszolt. Ittam még egy kortyot, majd Rubennek hajítottam a kulacsot. Összerezzent, amikor a mellkasának csapódott.
– Szerintem tovább kéne mennünk – javasolta két korty között. – Világít a hold, ráadásul pár óráig még úgysem fogok tudni elaludni.
– Azt sem tudjuk, hol vagyunk, és most nincs is kedvem filózni rajta – vétóztam meg az ötletét. Tipikus Ruben féle gyakorlatiasság. A visszarepülő kulacs fejbe talált.
– Bocs – mondta, és megvonta a vállát. Ha nem éreztem volna kifacsarva magamat a futástól, és rendesen láttam volna a félhomályban, kiprovokáltam volna egy verekedést. Bárcsak…
– Jól jönne Peter Kenn sárga szeme, mi?
Na, ez ijesztő volt.
– Felmászom egy fára, és lefekszem aludni – jelentettem ki.
Az erdőkben mindig ágakhoz kötözve aludtunk. Minél magasabbra másztunk egy fán, annál kisebb esélye volt, hogy az álmunkban felénk vetődő sápadtak meglátnak minket. Katonák éjszakáztak így a régmúlt időkben, de ők legtöbbször nem arra vártak, hogy az ellenségeik sértetlenül elvonuljanak alattuk.
A köztes erdőkben alacsonyabbak voltak a fák, mint a hegyi zöld erdőkben. Azt mondják, a Vörös erdő fái nem nőttek tovább a régmúlt idők óta.
– Nincs valami dugi kajád? – kérdezte Ruben. – Farkaséhes vagyok.
Nagyot sóhajtottam. Ruben folyton éhes volt, de amíg kajált, addig legalább nem dumált. Azzal a nyúllal mindketten jól lakhattunk volna. Előhalásztam a táskámból egy fonnyadt almát és egy kis darab szárított madárhúst. Feltápászkodtam, és kezébe nyomtam a szegényes vacsoráját.
– Kösz! – Már tele szájjal válaszolt.
Feltámadt a szél, így máris problémásabb lesz az éjszakázás. Magas fát kerestem, vaskos, kényelmesnek tűnő főágakkal. Ruben segített, összefutott a nyál a számban az alma roppanó hangjára. Elhatároztam, hogyha bevackolódtam egy vastag ágra, akkor én is elmajszolok egyet.
– Mit nem adnék, ha az ágyamban aludhatnék – sóhajtotta.
Elmosolyodtam.
– Majd alszol ágyban eleget, ha megérkeztünk. Remélhetőleg sok lánnyal az oldaladon. Ruben felnevetett.
– Én csak egy különleges lányra vágyom.
Fogadni mertem volna, hogy ez számít majd legkevésbé, ha életünkben először megismerkedünk korunkbeli lányokkal, de inkább annyiban hagytam a dolgot.
– Bizony, különlegesnek kell lennie. Nem egyszerű elviselni a végtelen dumatengert, ami kiömlik a szádon.
Ruben ezekre már nem is szólt, hozzászokott a piszkálódáshoz.
– Szerinted bírni fogják a kolónia falai? – kérdezte.
Eszembe jutott a sápadtak végeláthatatlan tömege. A hömpölygő áradat, mely ellepte a hegység mögött húzódó erdőséget.
Végigsimítottam egy ígéretesnek tűnő fa kérgén. Elég érdes volt ahhoz, hogy az ujjvégeimmel bele tudjak kapaszkodni. Azt hiszem ez lesz a megfelelő alvóhely mára.
– Figyelmeztetnünk kell a kolóniát, hogy felkészülhessenek – válaszoltam. – De… a falaknak elég erősnek kell lenniük a horda ellen. Muszáj.
Különben mit sem ér az út.
Semmi reakció.
– A rohadt életbe! – suttogta. Az alma koppanva hullott a földre.
Én is megláttam őket: a holdfény visszaverődött fehér bőrükről. Napokig semmi, aztán egy este alatt másodjára bukkantak fel. Új rekordot döntöttünk. Elsőre hatot számláltam meg, de újabb és újabb derengő hófehérkék jelentek meg a fák között. Többségük férfi egyed volt, és nem az éhező, legyengült fajtából, ráadásul a női egyedek is megtermettebbek tűntek az átlagnál. Utóbbiakkal mindig is könnyebb volt elbánni, de nem egy felmenőm a fél szemével fizetett, amiért alábecsülte őket. Ez a helyzet sokkal szarabbul festett, mint az előbbi. Rohadt nagy bajban voltunk!
– A fára? – kérdezte halkan Ruben, és már az íjat hámozta le a válláról.
– Kizárt – szűrtem fogam között a választ. A félelem bőröm alá kúszott. – Már megláttak, és túl sokan vannak.
– Találkozó?
– Legkésőbb délben, Chester Creek mellett.
Délután ezt a városkát sejtettük legközelebb hozzánk. Még nem távolodhattunk el tőle túlságosan.
A biztonság kedvéért mindig megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Az idő csak jelképes volt, kimondatlanul is tudtuk, hogy egyikünk sem menne tovább a másik nélkül. Azóta csináltuk ezt, hogy egyszer elveszítettük egymást egy sápadttámadás során, és napokba telt, mire ráleltem az addigra teljesen idegroncs Rubenre.
Én is levettem az íjat a hátamról. Ruben, a kis túlbuzgó, még elhappolja a többségét előlem.
– Nesze, itt a fegyverem. – Felé nyújtottam a pisztolyomat. – Jobban lövök íjjal, mint te.
– Van kardom. – Elbizakodottan mosolyogott, de én nem vigyorogtam. Végül elvette a fegyvert. Felajzottam az íjat, és célra tartottam.
– Kész vagy? – kérdeztem. Mindig én aggódtam jobban.
Ruben felröhögött.
– Mint mindig. – Szinte dalolva beszélt. Utáltam, hogy a félelem így jött ki rajta. Mintha megtagadta volna, hogy szembenézzen a lehetséges következményekkel.
– Megdöglötök! – kiáltotta.
Ahogy a dögök megindultak felénk, mindketten lőttünk. Az élen haladó rusnyaság az egyik társával együtt bukott el. A vérünket akarták, ez éppen elég volt, hogy ne gondolkodjak. Csak lőttem, amíg levegőt nem markoltam nyilak helyett. Az íjammal lendületből fejbe vágtam a legelsőt, amelyik beért. A sikoltása elcsuklott, és élettelen teste elterült a földön. Ruben már a katanájával kaszabolta őket, el-elugorva a karmos kezek elől. Előrántottam a kardomat és belehasítottam az érkező tömegbe. Sokan voltak. Hamar meghaltak.
– Hééé! Erre! – üvöltötte Ruben, és a mocskos pengéjű kardját lengette, hogy felhívja magára az újonnan érkezők figyelmét. Már megint csalit játszott: futtában hangosan kurjongatott, hogy a többségük őt válassza. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam megakadályozni, hogy ilyen baromságot csináljon. Próbáltam tartani magam a körülöttem tolongó dögök ellen, miközben az öcsém hangját elnyelte az erdő.
Amikor azt hittem, hogy az utolsót is elintéztem, mindig újabbak jöttek.
Megelégeltem az ácsorgást és rohanni kezdtem előlük, ahogy a lábam bírta. Szlalomoztam a fák között, kiálló gyökereket ugrottam át, és néha hátralestem. Legalább hárman követtek, kettő pedig balról közelített. Be akartak keríteni. Nem sokkal előttem, valami sík felületről holdfény verődött vissza. Egy aszfaltút volt.
Vajon milyen messze lehettem Chester Creektől? Az a város vagy elhagyatott, vagy hemzseg a sápadtaktól. A táskám túl nehéz volt, ledobtam a földre. Majd megtalálom, ha kinyírtam az összes dögöt.
Jobbra futottam az úton. Egy karmos kéz éppen csak elvétette az arcomat. Megpördültem, kettéhasítottam a sápadt fejét, és szembefordultam az üldözőimmel.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó. :) Nincs előrendelhetőségi lehetőség? Mint Spirit Blissnél hogy kedvezményesen lehet dedikált példányt előrendelni? :)

    VálaszTörlés
  2. IMÁDOM!!!!!!Nem bírtam letenni,míg el nem olvastam az utolsó betűig.

    VálaszTörlés